Utazás a Tündérbirodalomban

A mese elkezdődött réges-régen a Tündérek Birodalmában…

…olyan világba csöppensz most, ami az idő kezdete óta létezik, és elárulom Neked, hogy Te is ismered minden zegét - zugát.
Álmaidban bejárod minden tartományát, név szerint ismered minden lakóját…
Aztán jön a reggel és elfelejted Őket, pedig Ők ott vannak a kövekben, a fákban, bokrokban, és virágokban, ott vannak, minden fűszálban, minden élőlény mellett…

Első mese

Egy márciusi hajnalon, amikor álmos pillácskáját nyitogatta a Hóvirág valami különös történt. Az aranyló napsugár megvilágított a fűben egy valamit, egy mozgó valamit, valamit, ami mozgott, de nagyon mozgott, sőt cincogott, vagy inkább prüntyögött, de az is lehet, hogy …hm…Fura hangot adott ki. Aprócska hang volt, mint a gazdája, aprócska, de annál élesebb. Gurgulázott, vagy gügyögött… Hóvirágot felébresztette ez az aprócska zaj. Akkor pedig nem is volt aprócska.
- Nahát, nahát. Mi lehet ez?- kérdezte magától a virágunk. Kicsit morcos volt, mert így aztán nem Ő lesz a legszebb ma reggel, nem alussza magát csodaszépre, hiszen valami zaj, valami aprócska cincogás, vagy dünnyögés az álmát, amitől csodaszépre alussza magát - megzavarta. Hóvirág nézelődött, de az álmocskák még a szemében voltak, és így homályosan látta azt a kupacot a földön. A kupac mozgott és izgett, és cincogott – de ezt már említettem. A tegnapi esőtől sáros volt a föld, és még pocsolyák is fénylettek itt-ott. És az egyik pocsolya partján ott feküdt sártól ázott ruhácskában egy aprócska, pindurka lányka. Összegömbölyödve, mint a kiscicák a kosárban, és fázott, reszketett – és cincogott, vagy prüntyögött – minden esetre vékonyka hangot adott ki - álmában. Hóvirág nézte az apró teremtményt, de mivel korábban, azaz tavaly tavasszal nem látott ilyen valamit, nem is tudta eldönteni, hogy miféle szerzet lehet.
Hóvirág szép volt, mindig adott magára, vagyis odafigyelt arra, hogy aki látja, azt mondhassa, ez igen, ez gyönyörű. Hófehér ruháján zöld övet viselt, és halványzöld cipellőbe bújtatta a pici lábát reggelente. Fűzöld fürtjeit kis fehér kalapocska díszítette. Az egész teste gyönyörű zöldes színben játszott, mint a legszebb tavaszi rét, amikor harmatcseppek borítják. Most azonban nem is gondolt a szép ruhára, felöltötte halványzöld pongyoláját, és fehér papucskába lépett, csöndesen elindult, hogy megtekintse közelebbről a zaj okozóját. Ki lehet az, aki nem hagyja őt, hogy csodaszépre aludja magát? Aprócska léptekkel haladt, kerülgette a gyűszűnyi vízcsepp-pocsolyákat. Mindig ilyen óvatos volt, vigyázott a ruhácskájára. Hiszen tudod, adott magára. Igen, tudom, most pongyola volt rajta, de arra is nagyon tudott vigyázni. Odatipegett az összegömbölyödött sáros kupachoz, és meglátta, hogy a hang forrása, egy aprócska, pindurka lányka, sártól ázott ruhácskában.
- Azt kérdezte magától, hát persze - kitől is kérdezhette volna, hiszen egyedül volt, hogy ki lehet ez? És aztán azt is kérdezte, most ismét önmagával beszélgetve, vagyis még csak kérdezősködött, hiszen válasz még nem érkezett, hogy miért is fekszik a sárban? Hiszen ez butaság, és főleg sáros a sárban aludni. De mivel Hóvirág megértő, és jóságos is volt, nem kérdezősködött tovább, minthogy a válaszok késtek – úgy döntött, hogy itt bizony tenni kell valamit. Valami fontosat. Mielőtt azt gondolnád, hogy ez egy igazán egyszerű hétköznapi tevékenység, most elárulom, hogy Hóvirág - amióta létezik Hóvirág, még nem tett ilyet. Hiszen még nem látott sáros, ázott aprócska lánykát sem.

Csöndpillangó