Gyermekkorom egyik olvamány-élménye egy Tündérországban "nőtt" ZABKÁSA-hegyről szól. Olyan hatalmas a hegy, hogy a megkerülése és a megmászása "lehetetlen" feladat.

Akkor hogyan lehet a hegy túloldalára átjutni?

Talán úgy, hogy alagutat vágnak a hegyen át?...

És elkezdődött a munka. A hegybe "harapásonként" haladva vájták ki az utat. Megették a zabkását, "feldolgozták" falatonként a hegyet, és átjutottak a hegy túloldalára...

Számtalanszor eszembe jut a történet, a Zabkása-hegy meséje.

Nekem van Zabkása-hegyem. Lehet, hogy Neked is? Másnak is?
És megkerülni, kikerülni, átugrani nem könnyű?
Olyan leírhatatlanul nagy, hogy a látványa, a fölém hatalmasodó tömege, szinte összenyom. Félelmet kelthet.
És eszembe jutott a mese...
Talán, ha falatonként, apró lépésekben haladnék? Talán, ha megízlelném a Zabkása-hegyemet? És az ízei, ami lehet édes, és sós is, lehet néha savanyú vagy kesernyés is - mind az én Zabkása-hegyem.
Hatalmas, mégis gyönyörű, hiszen minden falattal megismerek egy újabb ízt. Ad nekem új élményeket...

Az én Zabkása-hegyem az ÉLETEM.

Csöndpillangó