Túl ritkán engedjük meg magunknak az összetartozás csöndjét. Önző, kicsinyes félelem űz a szavak közelébe, hajszolt futás önnön gondolataink, érzéseink elől, a bennünk rejlő mélységek és magasságok elől. Földközelben ugrándozunk könnyű kis szavacskák után, melyeknek nincs semmi jelentésük, csak azért, mert nem merjük meghallani, vállalni a csöndet.

Egy réges-régi mondat jutott eszembe: A szív üzenete nem a dobbanás, hanem a dobbanások közötti időtlen csönd.

Sarah Garden: Álmodunk